Archaelogy

A Türr István Múzeum régészeti gyűjteménye

 

Az első lelet 1861-ben került a Nemzeti Múzeumba erről a területről. Az irodalmi említések után Patay Pál határozta meg az anyagot, és a bodrogkeresztúri kultúrába sorolta. A századfordulóig még más helyekről (Baja, Nagybaracska, Sükösd, Szeremle) is kerültek elő őskori leletek, de ezek hitelesítése nem történt meg.

Rómer Flóris volt az, aki – oly sok más megyéhez hasonlóan –ásatott Baja környékén is. A vaskúti halmokról első ízben 1867-ben kapunk hírt az általa szerkesztett régészeti krónikában: „Baján alul az úttól 2000 lépést, Vaskúttól délfelé 11 domb, azonkívül kerek sánc van; átmérője ...?, kerülete 300 lépés – közepe mélyebb, előtte nincsen árok. A nép száján török táborhely-képpen ismeretes. Közli Zombory László jogász.” Nem tudjuk, ki volt ez a lelkes jogász, de azt igen, hogy Rómer egy évvel később már jelentést tett az Archeológiai Bizottságnak „a szünnapok alatt tett” útjáról, melynek eredményét majd az Akadémia ülésén fogja közölni. Egyúttal bejelentette, hogy a vaskúti ásatást a napszám túlságos magassága miatt tavaszra kénytelenített hagyni, ezért a fölvett 200 forintot a takarékpénztárba visszafizette.

A következő évben (1868) négy halmot bontott fel Rómer Flóris. Kettő ezek közül a faluhoz közelebb eső csoportba tartozott. A felvett jegyzőkönyv szerint „…mindkettőben itt-ott kevesebb csont” találtatott. Az egyikben egy üreg volt látható, de ezt tovább nem ásták, félve a beomlástól. A másik halomnál mérnök vezette a munkát, és így meg lehetett figyelni a belső szerkezetet.

„…az itt lévő üreg alatt öt ölnyi mélységben a halom kellős közepén emberi csontok, S-hez és fogashoz hasonló igen erős, de már átrozsdásodott eszközök találtattak.”

Ettől a csoporttól 1000 lépésnyire egy kilenc halomból álló csoportozat látható, amely a várnégyszög körül terül el. Közülük is két halmot ástak meg. Ezekben „…mint a többiekben 1-2 ölnyire szinte kisebb csontdarabok találtattak, majd pedig egy nagyobb szeghez hasonló bronzdarab. Két-három ölnyi mélységben már egy egész emberi csontváz, S-hez és fogashoz hasonló vasdarabok és elkorhadt famaradványok találtattak.” Még ebben az évben szól róla az éppen meginduló, máig élő központi régészeti folyóirat, az Archeológiai Értesítő Jurányi Lajos egyetemi tanárnak köszönetet szavaz a bizottság, amiért az előkerült faanyagot meghatározta. A leletek a Nemzeti Múzeumba kerültek.

Dudás Gyula könyve, melyet Bács-Bodrog vármegye régészeti emlékeiről írt, ismerteti az ásatás eredményeit. Könyvének bírálója is megemlékezik a vaskúti halmokról. Dudástól kapjuk a vár első pontos leírását: „E földmű igen sajátságos és nem tartozik a közönséges alföldi pogányvárak közé, mert a halmok között épült csonkakúp alakú földmű, melynek felső része szolgált az őrség tanyájául. A kúpalakú erőd meglehetősen magasan emelkedik ki a jobb sánc felett, s úgy látszik inkább valamely nagyobb, sáncokkal övezett földmű központját vagy őrtornyát, semmint egy magában és önálló erődöt képezett.”

Rómer a VII. nemzetközi régészeti kongresszuson, melyet Magyarországon tartottak, visszatért a halmok kérdésére. Jellegüknél és főleg egyetlen sírkamrájuknál fogva kemencesíroknak (sépultare en forme de four) nevezte el a vaskúti halmokat. Az egyik déli fekvésűről így ír: „A félköralakú átmetszés látni engedte a kiégetett belső űrt és bizonyos mennyiségű égetett anyagot, nemkülönben egy rudakból álló rácsozatot, mely a kemence szerkezetéhez tartozott.” A megmaradt csontváz lábainál gereblye alakú kapcsokat találtak. Rájött, hogy az S-alakú kapcsokat faszerkezet (deszkák) összefogására használták. Véleménye szerint a halom az ő ásatása előtt „fel volt törve.”

A nagyon részletes és a kor színvonalát messze meghaladó ásatási jegyzőkönyvet többször is közölték a megyei lapok és folyóiratok. A millenniumra készült kétkötetes monográfia is szól róluk. Dudás Gyula 1900-ban ismét megtekintette a halmokat. így ír: „A halmok átlagos magassága 20-30 méter közt ingadozik, ma is feltűnően meredek, úgy, hogy csak némely oldalról lehet rájuk felkapaszkodni, átlagos területük a 2-300 négyzetmétert is meghaladja. Formájuk ugyan sajátságos és hozzájuk hasonló halmok csak a szomszédos Rigyicza (Regőce) helység határában fordulnak elő… Úgy láttam, hogy Rómer és Czirfusz nem a nagyobb, hanem a kisebb halmokat ásták fel.” A várat is bejárta, és gyűrű alakú töltésnek írja le, amely 20-25 méter magas. A sánc szélessége az alapnál 40-50, a csúcsnál 15-20 méter. A kör alakú erőd területét másfél holdnyira becsülte. A bejárat észak-nyugat felől van, ezért azt gondolta, hogy a kelet és dél felől jövőellenség ellen szolgálhatott védelmül. Dudásra igazi avar ring benyomását tette.

Az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején, lényegében új adatok nélkül, többször is említik. A madarasi halmok megtalálása után azokkal is összevetik a vaskútiakat. A Borovszky-féle megyei monográfiában Gubitza Kálmán írta a régészeti részt, és hun korinak tartotta őket. Itt kapunk hírt arról is, hogy Dudás Gyula a halmok korát az i. u. II-III. századra tette.

E nagy érdeklődés után évtizedekig nem foglalkozott halmainkkal szakember, legfeljebb egy-egy monográfia ad hírt róluk, de csak a korábbi leírásokat kivonatolják. Tompa Ferenc, a budapesti egyetem régészprofesszora 1938-ban járt Észak-Bácskában, és akkor a halmokat is megtekintette. Annyira fontosnak tartotta a várat, hogy néhány év múlva meg is ásta a vár észak-nyugati csücskét. A megtalált két sor cölöplyuk alapján rekonstruálta is a sánc készítését. Úgy vélte, hogy a cölöpök közét fűzfavesszőkkel fonták be, és köréjük földet döngöltek. Az előkerült cserepek alapján „azt kell feltételeznünk, hogy a sánc a császárkori szarmata-jazig népek menedékhelye volt.” A sánctól délre feltárták az egyik 8-10 méter magas halmot, és megállapították, hogy abban temetkezés nem volt, őrtorony lehetett. A sánctól nyugatra, a bejárat előtt gödröket és égésnyomokat találtak. A leleteket és az ásatást gondosan lefényképezték. Ezekből a bajai múzeumban őrzött, s alighanem a helyi plébános, Mészáros Béla által készített felvételekből kiderül, hogy a halom alatt is volt valamilyen égési felület és számtalan cölöplyuk.

Párducz Mihály a „déli halmos temetők” csoportját a szarmata kor utolsó szakaszába sorolta. Később, egy Csongrádon feltárt hun kori temetővel kapcsolatban azt a megállapítást tette, hogy a halmos temetők e csoportja nem értékelhető önálló jelenségként. Az i. e. 375-380 között új kaukázusi, szarmata, germán és hun népi elemekből összetevődött csoportok egymást követő hullámai jutnak el a Duna-Tisza közére, s e hullámok egyik rétege az ún. déli halmos temetők csoportja. Ezt az álláspontot képviselte Rómer ásatási anyagának közzétételekor is. Ebben a cikkében közölte Tompa Ferenc ásatási naplóját, de nem tudta, hogy a leletanyagot a bajai múzeum őrzi.

Észak-Bácska régészeti kutatása, a leletek összegyűjtése nem szünetelt a századfordulón sem, de az egyes leletekről és lelőhelyekről – számuk ma már több száz – egy húszperces előadás keretében nem beszélhetünk részletesen.

Arról azonban említést kell tennünk, hogy az 1883-ban alakult Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat, bár múzeumát nem Baján, hanem a megye székhelyén, Zomborban hozta létre, tudatosan törekedett arra, hogy az egész megyét felölelje tevékenysége. A Társulat szerkesztésében megjelent Évkönyvek (1885-1918) igen széleskörű érdeklődésről és kutatásról tesznek tanúbizonyságot, és mindmáig a helytörténet alapját képezik. A zombori múzeum gyűjtőköre az egész megyére kiterjedt. A véletlenül talált, vagy ásatás során előkerült leleteket mind ide vitték. Magától értetődően a zombori múzeumnak ajándékozta a Bátmonostoron segédjegyzősködő Borsay Jenő is régészeti anyagát, pedig az szinte kivétel nélkül Baja környékéről származott. A múzeumőri jelentés lelkendezve számol be az örvendetes eseményről: „kétségkívül nem tartozik a mindennapi jelenségek közé, hogy valaki áldozatkép rakja füstölgő oltárunkra évek hosszú során kitartó buzgalommal gyűjtött és mindvégig féltékenyen őrzött kincseit.

És íme! egy ilyen nem mindennapi eseményről kell ma örvendetesen beszámolnunk. Társulatunk fennállásának negyedszázados jubileumi ünnepségén elhangzott ünnepi beszéd egyik nemes gondolkodású tagtársunk szívében élénk visszhangot keltett s felajánlotta Társulatunknak értékes régiség- és éremgyűjteményét. Borsai Jenő, bátmonostori aljegyző a nemeslelkű adakozó, aki felöl kitudódott, hogy bár csendben, zajtalan munkával, de már évek óta szolgálta ügyünket. Előttünk – mint akik Bács-Bodrog vármegye történeti múltjának felderítése körül az adatgyűjtők szerepére vállalkoztunk – nem egyszer feltűnt, hogy éppen a Felsőbácskára vonatkozó dokumentumaink a legritkábbak. A nagyszerű adomány egyes csoportjai most egyszerre fényt derítenek az eddig homályos képű pontokra.” Röviddel ezután a leletek részletes feldolgozását is közli az Évkönyv. Ma már csupán ebből, valamint Borsay Jenő kései összefoglalásából tájékozódhatunk az előkerülési helyekre és körülményekre vonatkozóan.

Az első világháború előtt néhány hónappal Déri Frigyes bécsi selyemgyáros Bajának ajánlotta fel gazdag gyűjteményét, és gondoskodni kívánt elhelyezéséről is. Ebből a célból megvette a ferencesektől kertjük egy részét, és ide szándékozott felépíttetni a közművelődés házát, melyben a múzeum is helyet kapott volna. A háborús események meggátolták ennek megvalósításában, a trianoni béke után pedig Dérit meggyőzték arról, hogy ajándékozza gyűjteményét Debrecennek, ahol az jobban szolgálja majd a kultúra ügyét.

Az időközben nyugdíjba ment és Bajára költözött Borsay Jenő immáron Csonka-Bácska új székhelyén próbálkozott a megyei múzeum feltámasztásával. A Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatot is újra kívánta éleszteni, de kísérletei kudarcba fulladtak.

1934 után magában a városban is megértek egy városi múzeum létrehozásának feltételei. Hosszú vajúdás után 1937 elején megindultak a helyi Takarékpénztártól kapott helyiségek átalakítási munkálatai, augusztus 13-án pedig Borsay Jenőt megbízták az addig összegyűlt muzeális anyag kezelésével és gondozásával. Szeptember 11-én pedig Miskolczy Ferencet a Városi Múzeum művészeti felügyelőjévé nevezték ki. A múzeummá átalakított apró szobácskában, amely egyúttal raktározási célokat is szolgált, megkezdődhetett a rendszeres munka. Tiszteletet parancsoló és szívet melengető, hogy Borsay Jenő augusztus 14-én, tehát megbízatásának másnapján bejegyezte az első tárgyat. Bauer Antal 1825-ben készült nagy fali térképe volt ez, mely Bács-Bodrog megyét ábrázolta, és amit számos más tárggyal együtt maga Borsay adományozott az újdonsült múzeumnak. Úgy tűnik, hogy az 1909-ben Zombornak felajánlott gyűjtemény után is folytatta a környékbeli leletek mentését, mert a mostani anyagban edényperemek, talpak, fülek, oldalak szerepelnek tetemes számban, amelyek mind a Szurdokpartról kerültek elő. Nemsokára megkezdődött az első világháborúból hazahozott emlékek áramlása a múzeumba (papír- és fémpénz, orosz vassisak, az SHS királyság által lebélyegzett magyar papírpénzek, hadifogolytáborok papírpénzei, kitüntetések), de családi ereklyeként őrzött Kossuth-bankót is ajándékoztak. A város kilenc vasmozsárral, gyalogsági karddal, szakállas vasnyílheggyel, ágyúgolyóval, szuronnyal, pisztollyal, elkobzott puskával, vetette meg a fegyvergyűjtemény alapját. A régiségtárba került a sárgaréz kulcstartó, tajtékpipa, zenélő óra, ingaóra, pecsétnyomó, lúdtollvágó. Itt kaptak helyet a régi fényképek is. Különösen értékes a bajai céhek (csizmadia, halász, fazekas, szabó, vízimolnár) ládája, zászlaja, iratanyaga, jelvénye. Már a II. világháborút jelzi egy munkácsi repeszdarab és egy lelőtt repülő darabja.

A múzeumba került leletek értékesebb részét képezik azok, amelyekről a találó bővebb felvilágosítást tudott adni. A Fekete Károly által beadott „római üveg amphora”-ról feljegyezték, hogy az a „Bajai Szöllök” vasúti megálló közelében lévő Tüske-szállásról (erdő mellől) került elő 1935-ben. A máig is meglévő Árpád-kori keresztről ezt jegyezték a naplóba: „Érsekcsanáddal átellenes Negyvenes melletti Dunazátony sziget partszakadékából 1 darab patinás bronz kereszt. Dr. Banner János, szegedi egyetemi tanár, az ottani régészeti intézet igazgatójának megállapítása szerint (1939. VI. 24.) Árpád-kori.” Hiesl József vaskúti szőlőjéből kerültek elő az első Körös-kultúrás telepre utaló cserepek. Ebből a kultúrából származnak a Csátaljától Garára vezető műút építése során napvilágot látott kerámia-töredékek is. Katonai földmunka bolygatta a Baja-Kékhegyen lévő késő neolitikus telepet. „A leletek átvételét Miskolczy Ferenc személyesen a helyszínen végezte és a pontos helyet a térképen is megjelölte a továbbkutatás lehetősége végett.” Figyelemre méltó még a Zimmer-foki bronzlelet, a Hajós-Hildpusztán lévő bronzkori vár és urnatemető anyaga.

Borsay Jenő 1939. október 5-én írt utoljára a naplóba. Halálával lezárult a bajai múzeum életének első korszaka. Munkatársai és utódai (Bácskai János György, Miskolczy Ferenc, Hódsághy Béla, Bárdos Ferenc) a II. világháború zilált viszonyai között is gondoltak a múzeumi anyag begyűjtésére, tárolására, kiállításon történő bemutatására. A muzeális anyag szerencsésen átvészelte a háborús eseményeket, 1947 tavaszán pedig a városi tanács határozata alapján, megkapta a múzeum a mai épület Roosevelt téri szárnyát. Itt kapott helyet a városi könyvtár közel 40 000 kötete is. 1949-ben az épület Deák utcai emeleti részével növekedett a múzeum területe. 1950-ben került az első főfoglalkozású, egyetemet végzett szakember a múzeumhoz Solymos Ede személyében, akit még ebben az évben igazgatóvá neveztek ki. Ezt a tisztét nyugdíjba vonulásáig (1985) látta el. Az első években ő végezte a leletbejelentések nyomán szükségessé vált helyszíneléseket is, melyeknek eredményét a budapesti központba jelentette, ahonnan – szükség esetén –régészt küldtek ki a leletmentés elvégzésére. Így került feltárásra 1951-53-ban Csátalja-Vágotthegyen a környék legnagyobb Árpád-kori települése és temetője.

Egyik ilyen kiszállása során Katymáron – ahonnan aranypénzek előkerülését jelentették – megismerkedett a község kisbírójával, mert akárkit faggatott a dolog felől, mindenki őhozzá küldte, hiszen a faluban történteket valóban ő tudta a legjobban. E kisbíró áldott emlékű édesapám volt. A beszélgetés során kiderült, hogy van neki egy fia, aki Baján jár gimnáziumba, s bár a ház körül sok hasznát nem látják, de a könyveket meg a történelmet rettentően szereti. Néhány nap múlva Solymos Ede megkeresett a könyvtárban, ahol rendszerint délutánjaimat töltöttem, s megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a múzeumi munkában segédkezni, ahogyan ezt a könyvtárban is tettem. Volt. Így kerültem át a múzeumhoz, ahol mindenféle inasmunkákban (cipelésben, hurcolkodásban, rakodásban) vettem részt, de szabad időmben olvashattam a nekem kincset jelentő szakkönyveket. Két év délutánjait, vasárnapjait töltöttem így el, mert később már – nagy bizalom volt ez az igazgató részéről és még nagyobb öröm nekem – kulcsot kaptam, és akkor jöhettem-mehettem, amikor akartam. A leletbejelentéseket most már én helyszíneltem, és némi csalafintasággal a tanév végén jelentettem, hogy netán nyáron elszegődhessek a régészek mellé amolyan teddide-teddoda legénykének. Érettségi után felvettek a pesti iskolába, gyakorló éveimet a Nemzeti Múzeumban töltöttem, és én voltam az egyetlen a végzettek közül, aki vissza akart menni oda, ahonnan elindult.

Közben Zalotay Elemért helyezték Bajára 1954-ben régésznek. Másfél éves működésének idején szorgalmasan járta a környéket. Kisebb leletmentései mellett a kelebiai bronzkori, a katymári szarmata és a fajszi avar temetőben végzett ásatása a fontosabb. 1955-ben Zalotay Elemért nyugdíjazták, és ismét régész nélkül maradt a múzeum. 1956-ban Kiss György került a múzeum élére, aki régész volt, de néhány hónapos ittléte alatt más munkák foglalták le idejét. Elhelyezése után nem volt régésze Bajának. 1958 nyarán én kerültem vissza egykori múzeumomba. Ennek bizony hovatovább 30 esztendeje. Sáfárkodásom három évtizedét nem nekem kell megítélnem. Ezt majd elvégzi az utókor.

Végezetül és búcsúzásul megpróbálom elmesélni a madarasi halmok feltárását.

1968-ban halt meg apai nagyanyám, nagyszüleim közül az utolsó, és vele halt az ifjúságom. Hiszen ő őrizte még szemének rejtett zugában – édesanyámon kívül – első lépéseimnek csetlését-botlását, gyermekké, majd felnőtté válásomnak megannyi állomását. Magának való, szótlan néni volt, életünkben talán ha összesen néhány órát beszélgettünk. Egyvégtében két mondatnál soha nem mondott többet. Három alkalomra emlékszem mindössze, amikor „mesélt”. Mindig a saját életéről, piacra járásáról, nagy vásárlásokról-eladásokról esett ilyenkor szó.

Sűrűn meglátogattam betegágyánál. Utolsó napjait élte már, amikor egyszer megkérdeztem tőle: – Altómami (így neveztük egymás közt a családban), mi volt magának a legnagyobb dolog eddig ezen a világon, és mit ér egyáltalán ez az élet?

    És akkor azt mondta: – Kisfiam – mert közel negyvenéves fejjel is az maradtam neki –, nyisd ki az ajtót!

Kicsi, alacsony, gerendás házunk volt, vakajtós. Azt hittem, félrebeszél, mert többször előfordult vele az utolsó napokban. De azért megtettem, amit kívánt.

És akkor azt mondta: – Most pedig csukd be! – Becsuktam. – Látod, csak ennyi – mondotta.

    Csak ennyi, semmi több? – döbbentem meg én. Ha egyetlen

ember küzdelmes, sokszínű, ezergyökerű élete, majd évszázadot felölelő tevékenysége csak ennyi, hát akkor mit akarunk mi, akik néhányan arra tettük az életünket, ha későn, ha csonkán, ha senkinek, mégis megpróbáljuk megérteni, látni és láttatni valahai népek és tovatűnt századok életét, dolgos hétköznapjait és ritka ünnepeit…

A madarasi falu végen, közvetlenül az országhatár szélén,  mesterséges domb emelkedik. A 72 halomból álló temető két nagyobb csoportra oszlik. A déli halmok nagyobbak és egymástól aránylag messze vannak. Átmérőjük 10-30 méter, a magasságuk a 4 métert is eléri. A terepen már több száz méterről jól látszanak. Ezzel szemben az északi halomcsoport nagyjából-egészéből három sorba rendezett, a halmok kicsik (6-12 m átmérő, 20-80 cm magasság) és aránylag kis területet foglalnak el.

Bizony sok földmunka az, amíg lejutunk a lényegig: a sírig. Sajnos mindegyik kivétel nélkül rablott. Legtöbbje nem is egyszer, és a régészeknek csak töredékeket hagytak.

Amikor már a második, harmadik ilyen déli nagy halmot ástuk, elspekuláltam rajta, hogy próbáljunk talán fordítani a dolgon: menjünk el az északiakhoz. Azt gondoltam, hogy ha ezeket a nagyokat, amelyek nyilván nem akárkiket takarnak, bántalmazták, hátha azokat a kicsiket, messze fönt, valahol a szegénysoron, nyugodni hagyták.

Így történt azután, hogy a legutolsó sor legszélső halmát ástuk meg. Rablott volt bizony ez is, és körülötte fekvő társai sem jártak másképpen. Ám amíg a nagyobb halmok hivalkodóan dölyfösködtek és felhívták magukra a későbbi rablók figyelmét, addig ezeket a kicsiket csak egyszer bántották. A közelkori rablás csak a váz felső részét érintette, derekától lefelé mindent a helyén találtunk. Ezekből a leletekből (gyöngyök, fibulák, edények, S-végű koporsókapocs, római pénzek, orsógomb, vaskés, vascsat, fülbevaló, karperec, nyakperec) már egyértelműen meg lehetett határozni, hogy ezek a sírok az időszámításunk utáni II-V. század közöttiek.

   Amikor már a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik ilyen halmot ástuk, felötlöttek bennem a következő kérdések:

1. Hogyan lehetséges, hogy kivétel nélkül mind nőket találunk a temetőben? Ez teljesen képtelenség. Minden eddigi tapasztalatnak ellentmond.

2. A halmokon szépen zöldellt a vetés még a legrekkenőbb nyári hőségben is. Embereim gondolkodás nélkül mondták, hogy itt lényegében egy vastagon felhordott humuszrétegről van szó, mely alatt egy mesterséges víztároló, maga a nagyméretű sír húzódik meg a föld alatt.

3. A területen a termelőszövetkezetnek volt hereföldje. Na mármost a 60-as évek elején szokás szerint ennek gondozását a jóistenre bízták, aminek következtében vastagon fölverte a dudva és a gyom. A halmokon viszont olyan gyomnövény társulások voltak – és csak a halmokon voltak ilyenek –, amilyeneket sehol máshol nem találtunk.

Az egész terep gyűrődik egy kicsit, mert a temető a Telecskai-dombok északi nyúlványa és a Kígyóspatak között terül el, hiszen a régiek nem akárhová tették halottaikat. Ha fölálltunk egy kis magaslatra, hát azt láttuk, hogy a herében olyan helyen is jelentkeznek kerek, zöld foltok és gyomnövény társulások, ahol valójában semmiféle halomnak látható nyoma sincs.

És ez vezetett aztán, ez az együttes, közös felismerés arra, hogy végül is a halmok között, azok körül megtaláljuk azt a nagy köznépi temetőt, melyet tizenhárom évig szünet nélkül ástunk. Régi rejtélye volt hazai népvándorláskorunknak a hunok kis létszáma. Világverő Attila népének sírjait igen-igen gyér számban sikerült csak eddig megtalálnunk. Tudtuk ugyan a történeti forrásokból, hogy a csatlakozott germán törzsek alkották fegyveres erejének zömét, de arról már kevés fogalmunk volt, hogy a századokkal korábban itt élt szarmaták miképpen illeszkedtek bele ebbe a hatalmas világbirodalomba. Azóta 666 sírt simogattunk ki a föld alól féltő gonddal, szeretettel, és mintegy 100 000 négyzetméternyi területet mozgattunk meg. Ennek a korszaknak a temetői kis létszámúak – látszólag. Ma már tudjuk, hogy a madarasi nem kivétel, hanem egyenesen Ő a törvény. Csak éppen senki sem jött eddig arra rá, én is csak embereimmel együtt, hogy a halmok körül és közöttük jeltelen, lapos köznépi temető húzódik. Nyilván így van ez másutt is. A közeli vaskúti halmok esetében bizonyságunk is van erről. Régész elődeink közül néhányan ásattak csak halmokat, hiszen ez meglehetősen költséges munka volt, és szép, mutatós tárgyakat egyáltalán nem eredményezett. Egy-két halom feltárása után abbahagyták a munkát és hazamentek azzal a tudattal, hogy ők becsületesen elvégezték feladatukat.

Ma már a leletek tízezreit ismerjük a madarasi temetőből. Zömük egy köznépi temető szokványos leletanyagát képviseli, alig van közöttük egyedi, máshol nem talált tárgy. A meglehetősen nagyszámú római készítésű női ékszer (fibula, gyöngyök) segítségével keltezni is tudjuk az egyes sírokat és az egész temetőt. Nagy meglepetések már aligha érhetnek bennünket. A temetőbe valamikor a II. század végén kezdtek temetkezni és az V. század elején még kerültek ide sírok.

Ha ezt most már népre fordítom le, azt mondhatnám, hogy olyan késő-roxolán tömegekről van szó, akik megérték a hunokat, sőt majdnem biztosra vehető, hogy ez a hatalomváltás a fejük fölött nyomtalanul tűnt el, vagy legalábbis saját népüket nem kavarta fel mélységesen. Megbújtak a fű alatt, megkapaszkodtak a földben, ezért tudtak megmaradni. És aztán – ezt még csak nagyon feltételesen merem mondani – talán még az avarok bejövetelét is megérték a Duna-Tisza közének déli részén.

Az északi halomcsoport közepe táján figyeltünk fel arra, hogy egyes halmokat szabályos árok vesz körbe. Később kitűnt, hogy a jeltelen sírok körül is vannak ilyenek. Ezek a sírok nem képeznek külön csoportot, hanem a nagy kiterjedésű temetőn belül elszórtan jelentkeznek. Az árokkeretes típusú temetkezés nem állt ugyan példa nélkül hazai emlékanyagunkban, bár mindössze egy ilyent ismertettek a szakirodalomban. Az ásató, egy szovjet szerzőnek akkoriban magyarul is megjelent cikke nyomán úgy képzelte el, hogy a sírt „valószínűleg mellmagasságig emelkedő, egyszerű döngölt fal kerítette körül.” Ez a rekonstrukció azonban téves. Kitűnik ez magából az Archeológiai Értesítő hasábjain megjelent cikkből is, mert amikor még az ásatási napló nyomán a jelenségeket, megfigyeléseket rögzítette a feltárást vezető régész, akkor egyértelműen és többször ismétlődően árok körvonalairól, árokkeretről beszél. Ezek a terepen tett megfigyelések a helytállóak, és nem a későbbi értelmezés.

A madarasi árokkeretes sírok tanulságait összegezve megállapítható, hogy általában az árokkeret által határolt terület közepén fekszik a sír. Kisebb ingadozások természetesen adódnak, s néha a sír keletre vagy nyugatra csúszott el a középponttól. Egy ízben előfordult, hogy egy árokkereten belül, egymással hosszanti oldalával szomszédosan két sír feküdt. Az árokkeretek belső átmérője a 4,60 métertől (ez éppen a kettős temetkezés), a 8-10 méterig váltakozik. Zömük az 5-8 m között ingadozik. A Telecskai-dombok nyúlványaira települt temető sárga agyagában minden jelenséget kitűnően meg lehetett figyelni. Az árkok enyhén befelé húzó rézsűvel mélyedtek a földbe mintegy 60-110 cm mélyen. Aljuk többnyire homorú, olyan, mintha kapaszerű szerszámmal mélyítették volna. Szélesebb árok esetében azt észleltük, hogy az alja kettős U betűhöz hasonló, azaz a közepén 10-20 cm magas hát húzódik. Itt nyilvánvalóan, a munka befejezéseképpen még egyszer végighaladtak az árok két partján a kapaszerű szerszámmal, és a közepét már nem tartották érdemesnek kimélyíteni. A rézsűs földfal és a nem vízszintes fenék már önmagában is kétessé teszi az elképzelt, felmenő földfalat, hiszen a kemény, jó megtartású agyagos löszben semmi sem indokolja a jóval több munkát kívánó rézsűs oldalfal kiképzését. A hullámzó árokfenék pedig egyenesen értelmetlen lenne. Van azonban kétségtelen bizonyítékunk is arra, hogy itt közönséges árokkal van dolgunk.

Tudtuk ugyan eleve, hogy a temetőben bizonyos vallási szertartásokon túl (újabb temetés, a halottról történő megemlékezés) élet lényegében nem folyt, és ezért csak kevés hulladék anyagra számíthatunk. Árkainkat azonban ennek ellenére szorgosan átvizsgáltuk, s nem hiábavalóan. Az árok földjének vízszintes és függőleges metszésévei tisztáztuk, hogy az eredetileg nyitott árkokat lassan-lassan iszapolta be egy-egy nagyobb esőzés. A csörgedező víz útján a magával hordott iszapot, felső fekete földet szépen nyomon lehetett követni néhány centis, vagy még ennél is vékonyabb rétegek egymásra rakódó sokaságában. Az árokból gyér késő szarmata-hun kori cserépanyag került elő, bizonyítva az árok és a sír egykorúságát, ami különben a szabályosan ismétlődő rendszeresség miatt ez ideig sem volt kétséges. Találtunk azután az árkokban állati csontokat is, közöttük néhány vékony falú, hengeres csontot, melyek a levegőre kerülve szinte szétporladtak. Nos, a földfal felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges döngölés esetén a cserepek, de különösen az üreges csontok szilánkokra zúzódtak volna. Ezek a jelenségek azután egyértelműen meggyőztek bennünket arról, hogy a körkörös beásások kétségtelenül nyitott árkok voltak.

Sok adatot sikerült gyűjtenünk a koporsó alakjára vonatkozóan, s ezek alapján rekonstruálni tudtuk azt. A részletezés helyett itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a koporsót egyetlen rönkből faragták. A kívánt hosszúságúra levágott rönköt hosszában kettészelték, majd teknőszerűen kivájták. A halott és mellékleteinek elhelyezése után a két részt összeillesztették, majd S-alakúra kovácsolt kapcsokkal lezárták. Ezért találtunk döntő többségében a sírok rövidebb oldalának közepén, a sírfenékre merőlegesen, de attól 10-15 centiméterrel magasabban, vágóélével a sír ellenkező, rövidebb oldalára néző egy-egy vaskapcsot. Ez a rönkkoporsó lezárására tökéletesen elegendőnek bizonyult. Két esetben sikerült megtalálnunk azt a négy, bárdolt gerendából összerótt, téglalap alakú alkalmatosságot, mellyel a meglehetősen nehéz koporsót a temetőbe kivitték. Ez amolyan Szentmihály-lova volt, csak lábak nélkül.

Említettük már, hogy a halmokat kivétel nélkül kirabolták, de a lapos sírok többsége is hasonló sorsra jutott. A rablás egy kerek, felül 1-2 m átmérőjű, lefelé fokozatosan keskenyedő, kútszerű aknával történt. Túlnyomó többségük akkor, amikor a koporsónak még tartása volt, és a belsejébe nem szivárgott föld. A rablók az itt már meglehetősen szűk akna alján betörték a koporsó fedelét, azután valamilyen gereblyeszerű hosszabb eszközzel az aknához tudták kotorni a kívánt tárgyakat. Általában a koponya és a medence közötti részen hatoltak be, itt remélték – joggal – az őket érdeklő zsákmány (néha nemesfémek) legtöbbjét. A rablásnak ezzel a módjával elmozdították a csontváz egyes részeit, de a lábszárakat sokszor eredeti helyzetben találtuk. Gyakran előfordult, hogy a csontok egy részét kiszedték a sírból, majd a rablás aknájába visszadobálták azokat. Mindezek azt mutatják, hogy a kirabláskor a tetem lágy részeinek pusztulása már bekövetkezett, a koporsó azonban még nem roggyant össze.

Néhány olyan sírunk van, amelyről az első pillanatban úgy tűnik, hogy kirabolták, háborgatták, de nem erről van szó. Ezek a szétdobált lábakkal fekvő, úgynevezett „táncoló rítusban” eltemetett halottak a dél-oroszországi síkságon a jellegzetes szarmata temetkezések közé tartoznak egy bizonyos korban.

Órákat, vagy talán napokat is tudnék beszélni erről a tizenhárom éves munkáról. Igyekeztem úgy elmondani az eredményeket, hogy érezzék mögötte a küszködő, visszaeső, majd újra feltápászkodó embert is. Én nem tudom, ki hogy van vele, de az utóbbi időben – úgy érzem – mindenki kijelentő mondatban beszél, és néha még mintha felkiáltójelek is lennének a mondat végén. Irigylem ezt a magabiztosságot, őszintén mondom, irigylem. Bennem ez valahogyan másképpen van, sokszor bizony kérdőjelesek ezek a gondolatok, melyeket itt elmondottam, sőt nem egyszer: duplán kérdőjelesek.

S végezetül hadd kívánjam tiszta szívemből az utánunk következő régésznemzedéknek, hogy folytassa méltón az általunk – talán nem méltatlanul – elkezdett munkát.

 

(Kőhegyi Mihály: A bajai múzeum szerepe Észak-Bácska régészeti kutatásában In.. A bajai múzeum 50 éve, Baja, 1987.)

 

Megosztás/Mentés