Ethnography

A bajai múzeum néprajzi gyűjteménye

 

A bajai múzeum néprajzi gyűjteménye az 1936-37-ben szerveződő városi múzeum keretében jött létre. Az első években, évtizedben a helyi polgárok esetleges, egy-egy tárgyat juttató adományaiból alakuló gyűjteménynek nem volt külön személyben kezelője, sokáig magának a szakterületnek sem igazán érdeklődő művelője a múzeumi munkatársak között.

Borsay Jenő nyugalmazott jegyzőt bízták meg a „múzeum történeti és egyéb muzeális tárgyainak gyűjtésével” és az új intézmény vezetésével. Jóllehet Borsay elsősorban történeti érdeklődésű, levéltári búvárkodásra és elmélyült kutatásra hajló természet volt, emellett azonban ügybuzgó igazgató és szervező. A néprajz sem lehetett idegen a számára, hiszen a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak Bellosics Bálinttal együtt volt bajai tagtársa, és feltehetően, ismerte azokat a gyűjtési irányokat, melyeket Bellosics kijelölt „Útmutatójában” éppen a Társulat megbízásából.

Borsay több esetben kísérletet tett arra, hogy szélesebb körben, a város befolyásos személyeinek mozgósításával gyarapítsa a „néprajzi tárat”, nevezetesen „sokac és bunyevác ethnographiai anyag gyűjtésével”. Levelével megkereste a Budapesten élő, bajai születésű Déri György nyugalmazott ezredest is, akit arra kért fel, hogy jeles néprajzi gyűjteményét adományozza szülővárosának. Sajnos Borsaynak a néprajzi anyag tudatos gyarapítására törekvő intézkedései kevés sikerrel jártak.

Rövid múzeumi működését azonban a pontos és lelkiismeretes műtárgykezelés jellemezte. A gyarapodást a szerzési naplóba vezette be. A tárgyakra kis azonosítási cédulát ragasztott a bejövetel sorrendjét tükröző növekvő számokka1. Az általa kialakított szakrendbe kerültek az új szerzemények.

A néprajzi anyagnál az alapvető adatokon kívül olykor a használatukra vonatkozó ismereteket is feljegyezte, mint egy Szeremléről származó sütőharang esetében is: „egy darab cserepulyának nevezett félgömb alakú, fölül füllel ellátott, agyagból égetett, kenyér, bodag, lepény vagy rétes sütéséhez használt tepsi borító”.

1939-ben Borsay Jenő váratlan halálakor a néprajzi tár mintegy félszáz darab tárgyat tartott nyilván. Bár a kollekció ekkor még igen csekély, részletes áttekintése azonban több szempontból is fontos. Egyrészt ez az anyag szolgált biztos alapjául a későbbiek során tetemessé szaporodó gyűjteménynek szép és értékes, hitelesen adatolt darabjaival. Másrészt jelezte azt a gyűjtési törekvést, amely már ekkor túllépte a város határait, kiterjedt a környező falvakra is.

Az első bejövő néprajzi tárgy egy „gyalog ropkának” bejegyzett övbe szúrható guzsaly volt, Baja bunyevácok lakta szállásvárosi részéből. Ezt rövid időn belül több, ugyancsak innen származó darab követte. Érdekes, hogy majd minden esetben e városrész elemi iskoláinak tanulói szerepeltek ajándékozóként. Nem sokkal ezután olvasható a szerzési naplóban : „négy darab bunyevác háziszőttes emlék [mely] Báldy Flórika elemi népiskolai tanítónő gyűjtése a bajai szállásvárosi népiskola VI. osztályában” . Talán megengedhető az a feltételezés, hogy Báldy Flóra – Bellosics Bálint néprajzkutató leánya – az, aki bevonta a tanulókat a gyűjtésbe arról a területről, melytől joggal a legtöbb eredményt remélhette.

A két háború között időszakban Baja Szállásvárosnak nevezett kerületében éltek a bunyevácok szinte még egy tömbben, bolygatatlanul. Bármennyire is városi lakók voltak, az önellátásra törekvő, félparaszti életmód jellemezte őket. Használatból kimúlt, hagyományos kultúrájuk tárgyait megőrizték, így a fonás több eszköztípusa került be ekkor a gyűjteménybe: a már említett guzsaly egy másikkal együtt, orsó és visszálók. Mindkét guzsaly lándzsa alakú, évszámos, múlt századi darab. Típusuk azonos a magyarországi sokacok köréből ismerttel, tehát a Balkánról származó kulturális öröksége a bunyevác népcsoportnak. Ugyanez vonatkozik a guzsalyhoz tartozó orsóra is, mely forma megtalálható a Baja környékén élő többi délszláv népcsoportnál is, a hercegszántói sokacoknál, a dusnoki rácoknál. A visszáló orsó használatát Báldy Flóra jegyezte fel, mint a kézzel történő fonalsodrás példáját: „a gerendába ütött szegre akasztják a két fonalat, rövidebb végére a visszáló horgát, másik végére rátaposnak. A visszálót a combon megsodorják, az összesodrott fonalat a nyélre csavarják.” Ilyen módon készítették a bajai bunyevácok gyapjúszőttesei kenderből készült erős láncfonalát és a varrásra használt cérnát is.

A Baja környéki gyűjtéseket tekintve főként a szomszédos, közeli Szeremléről hoztak be anyagot. Egy ácsolt ládát, mely „ruhásszekrény volt” és „egy darab, hajóknak emberi erővel történő vontatásakor használt tulipándíszes, monogramos mellyedzőfát”. Századunk elején Szeremlén még többen foglalkoztak hajóvontatással, amit csak erősít, hogy rövid idő múltán újabb vontatófa került be innen. Említésre méltó még egy Jánoshalmáról származó „kézidaráló malom”.

A tárgyalt periódusban mindössze két olyan tárgy került be a néprajzi anyagba, amely nem erről a vidékről való, így nem illeszkedik szervesen a későbbiek során egyre határozottabb profilt kialakító gyűjteménybe.

Nem sokkal Borsay Jenő távozása előtt a neves Báldy (Bellosics) család jótékony gesztussal adta át a birtokában lévő Bellosics Bálint néprajzkutató szakkönyvtárának, megjelent írásainak és archív fényképgyűjteményének egy részét. A könyvtári anyag az Ethnographia, Értesítő, Ethnologische Mitteilungen ma már ritkaságszámba menő korai számait tartalmazta. A fényképgyűjtemény 48 db-ból állt, részint a kutató saját felvételeiből, részint fényképészmunkákból, melyeket gyűjtőútjai során szerzett meg az 1893 és az 1913 közötti időszakban. A nagyobbrészt népviseletekből álló képek szinte képviselik mindazokat a területeket, ahol Bellosics Bálint mint gyűjtő megfordult: a Zala megyei Hetést, Mohácsot és környékét, a Tolna megyei Sárközt, Szeremlét és Érsekcsanádot is, valamint a bácskai terület különböző nemzetiségei által lakott helységeit.

Sajnos ez a jelentős adomány volt az utolsó néprajzi tétel, még egy szilárd múzeumi keretbe kerülhetett. A néprajzi gyűjtemény szempontjából tekintett, látványosnak nem jellemezhető, de jól nyomon követhető korszak után több mint egy évtizedes olyan időszak következett a múzeum életében, amely magán viselte a korszak zaklatottságát. Több esetben csak közvetett forrásokból, múzeumi jelentésekből, levelezésekből és nem az azonosítható tárgyaktól tudjuk követni a gyűjtemény sorsát, gyarapodását.

1939-ben Hódsághy Béla, polgáriskolai tanár lett a múzeum igazgatója. Mellé nevezték ki a szintén tanár képesítésű Bácskai János Györgyöt, aki a „természet- és földrajz, valamint a néprajzi gyűjtés felelősének” tisztségét kapta.

Bácskai János György 1947-ig volt megszakításokkal és többféle minőségben munkatársa a múzeumnak. Tudjuk róla, hogy fivérével, Bácskai János Ferenccel együtt segédkezett még Borsay Jenőnek a város történeti emlékeinek felkutatásában. Saját visszaemlékezése szerint: „Ezen idő alatt összegyűjtöttem a vízimolnár céh emlékeit és feldolgoztam a bajai vízimolnár céh történetét, eszközeit, babonáit”. Erre vonatkozó kutatásait publikálta is. A céh anyagából őriz néhány fontos tárgyat a múzeum történeti gyűjteménye – többek között a céh jelvényét, melynek eredeti, feldíszített formáját Bellosics Bálint ábrázolásából ismerjük –, ezek 1939-ben kerültek be, jóllehet a szerzési naplóból nem derül ki a gyűjtő személye. Bácskai János György tudományos érdeklődésének középpontjában a város múltjának kutatása állt. Legnagyobb szabású munkájának a Baja városáról írott földrajzi-történeti dolgozata tekinthető, melyben jelölt témáján túl a népéletre vonatkozó észrevételei is helyt kaptak. Megfigyelte például a városrészek eltérő építészeti hagyományait, mint az alvégi bunyevácok nádtetős, falusias jellegű házait, a komáromi származású fakereskedők utcájának vízvetős homlokzatú épületeit.

 

Megosztás/Mentés