Éber-emlékház

Id. Éber Sándor, ifj. Éber Sándor és Éber Anna művészete

Nyitvatartás: keddtől - péntekig 10-16 óráig.

Előzetes bejelentkezéssel látogatókat ettől eltérő időpontban is fogadunk.

 

Id. Éber Sándor, ifj. Éber Sándor és Éber Anna művészete (1988) Felújítva: 2006-ban

 

Ha ma Baja keskeny, csendesen kanyargó kis utcáján, a Jókai utcán végigmegyünk, az Éber-emlékház repkénnyel borított udvara kedvesen beljebb hívogat, ahol három festőművész: id. Éber Sándor, ifj. Éber Sándor és Éber Anna féltő szeretettel, gonddal őrzött hagyatéka várja a látogatót. A festményeken, rajzokon, szobrokon kívül ez a ház őrzi az Éber család több évtizeden keresztül gyűjtött értékes helytörténeti, irodalomtörténeti dokumentumait, s a bácskai, sárközi vidékről származó néprajzi, népművészeti tárgyakat is.

Az Éber család egykori otthona azonban nem pusztán művészi hagyatékok kiállítóhelye. E régi ház falai megőrizték egy XX. század eleji kisváros művészeti életének, polgári értékrendjének, ízlésének tárgyi emlékeit, egy sokszor visszavágyott polgári életforma szellemiségének lenyomatait.

Az Éber család háza a századfordulón két apró szobából és egy konyhából állt. Az évek múlásával, a hét Éber-gyermek születésével újabb és újabb helyiséggel toldották meg az épületet. „Ahogy a Duna-parton, a leszakadó, agyagos parton látod, hogy mikor van áradás, mikor van agyagos lerakódás, ebben a házban is így, 150-200 esztendő óta hol fellobbant az olajmécs, hol elhalványult, majd újratöltődött…” (Ifj. Éber Sándor)

E festett világ első vázlatait id. Éber Sándor (1878-1947) egy kiváló, lelkes fiatal rajztanár, festő készítette, aki 1902-ben Baján telepedett le. Élete, művészete, sokoldalú kulturális tevékenysége ma már elválaszthatatlan Baja város XX. századi művelődéstörténetétől.

Id. Éber Sándor 1878-ban Ráckeresztúron született. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt 1896 és 1900 között. A monumentális feladatok, a freskófestés vonzotta elsősorban. A Tanítóképző Intézet tanáraként érkezett Bajára 1902-ben, ahol két évtizeden keresztül tanított. A fiatal, ambíciózus tanárt a rajztanítás új módszereinek kialakítása foglalkoztatta. E téren elért eredményei nemzetközi viszonylatban is elismerést váltottak ki.

Éber Sándort azonban nem elégítette ki a tanítás lehetősége. Az egykori mester, Székely Bertalan hatása nem halványodott a bajai évek alatt. A Tanítóképző Intézet egyik tantermének falára 1906-ban elkészítette „Művészi nevelés” címmel első freskóját. Az 1910-es évektől azután számos dekoratív, kissé szecessziós, néhol magyaros elemekkel díszített monumentális faliképet, freskót, illetve seccot készített többnyire egyházi megrendelésnek köszönhetően: a bajai ciszterci rendház társalgójában (1910) és több templomban: Szászvár (1913), Hajós (1916-17), Hercegszántó (1924), a nagykanizsai ferences templomban (1927), Kelebián (1929), a bajai III. Béla Gimnázium dísztermében (1932), a pécsi ferences templomban (1933), Bácsborsódon (1934), a bajai belvárosi (1938) és józsefvárosi templomban (1943), Tolnán (1939) és a bajai Rókus-temetőkápolnában. Élete során 22 templom, illetve iskola falát (pl. Csátalján az általános iskola homlokzatát) díszítette faliképeivel.

A monumentális alkotások mellett természetesen számtalan táblaképet, tájképet, portrét, figurális kompozíciót készített. A termékeny bácskai föld, a dunai ártér világa, s a benne, vele élő ember, otthonának, kertjének meghitt bensőséges részletei, feleségének, Bartsch Juliannának csodaszép, finom vonásai, családjának, művészbarátainak alakjai jelennek meg a vásznán. Számos arckép készült a feleségről és édesanyáról, aki megértéssel, segítőkészen állt egész életében mellette, magára vállalva a nagy családdal, hét gyermekükkel járó gondok nagy részét.

A művész otthona, műterme, az Éber-ház művészeti központnak számított Baja kulturális életében. Egy-egy hangverseny után hangulatos esti beszélgetés következett, amikor szívesen ült „modellt” néhány jó barát: Tornyai János és Nagy István, a magyar festészet jeles képviselői, és Rózsahegyi Kálmán színművész is. De számos más, neves személyiség arcképét is elkészítette: többek között gróf Bethlen Gábor kultuszminiszterét, XI. Pius pápáét és Fülep Lajos művészettörténészét is.

Festészetének jelentős alkotásai –élete minden korszakában elkészített önarcképei mellett- az örök-kísérletező művész impresszionista, plein air munkái. Ezekre a tájképekre fénnyel pásztázott formaadás, az erőteljes kontúrok hangsúlyozása a jellemző, a narancssárga, a vörös, az erős kék színek fokozott használata. Látta, hogy a vászon és a tárgy között van „valami”, s ennek (a napfénynek, a levegőnek) érzékeltetésére, festői megragadására törekedett.

Örök kísérletező volt: a festékkészítéstől a hordozható freskóig, a sgraffitótól a hímeskőig, a kréta előállításától gépek szerkesztéséig minden foglalkoztatta.

Első gyűjteményes kiállítását Baján 1925 őszén rendezték meg, mely alkalomból 180 alkotását mutatta be, s ez egy kisváros életében valódi művészi eseménynek számított. Budapesten a Nemzeti Szalonban 1926 márciusában nyílt gyűjteményes kiállítása, s ettől kezdve rendszeresen szerepelt a Nemzeti Szalon tárlatain többek között Csók Istvánnal, Glatz Oszkárral, Hermann Lipóttal, Iványi Grünwald Bélával és Rudnay Gyulával.

Nagy lelkesedéssel és kitűnő hozzáértéssel vette ki részét a bajai zenei élet szervezéséből is. Tíz évig volt a bajai Daloskör karnagya, a Liszt Ferenc kör alapító tagja, majd elnöke, hangversenyein ő maga is fellépett. Bartók Béla 1928 tavaszán Baján adott hangversenye alkalmából a Bajai Ujságban közölr kritikája modern zeneesztétikai felfogásáról tanuskodik. Harcolt a város műemlékeinek megőrzéséért, s már 1919-ben felvetette egy bajai művésztelep létesítésének igényét.

Élete utolsó éveinek alkotásaiból 1947-ben festő-gyermekeivel, Annával és Sándorral együtt közösen rendezett kiállítást Baján, Pécsett és Szekszárdon.

A gyerekek a művészetről, a művész munkájáról az első jelentős benyomást otthon, a szülői házban szerezték. Mint apró inasok a reneszánsz mesterek műhelyében, úgy forogtak apjuk körül. Festéket kevertek, ecsetet mostak, színes pasztellkrétákat készítettek. Közelről látták egy-egy kép születését. Megfigyelték a természetet, megismerték az anyagok, a vászon, a festék, az olaj, a pasztell viselkedését.

A gyerekek viszonylag korán átkerültek a vászon másik oldalára: modellből festőinasok lettek. A festő apa tollat és papírt, ecsetet és vásznat adott a kezükbe. Gyermekeit, legközvetlenebb tanítványait a mesterség szigorú szabályaira, az önmagukkal szembeni igényességre oktatta.

            A környezet, az otthon indítást adhat a művészi pályára, a szülőktől örökölni lehet a tehetséget, de ez nem minden. A képesség csak lehetőség, adottság, amit ki lehet művelni, s el is lehet tékozolni. Mi volt az Éber-ház, az Éber család igazi adománya a gyerekek számára? A közösségi érzés, a munka szeretete, egy nemes ügy vállalása. Megtanultak egymás mellett dolgozni, egymást elviselni, és önálló egyéniségüket megőrizni. Egy művészcsaládban élni sok erkölcsi tanulsággal szolgál. A szorgos, elmerülő munka, a töprengés nélküli belemerülés, a munkaláz gyönyöre. A l’art pour l’art átlényegülése ez – munka a munkáért, nem bérért, nem dicséretért. Lelkesedés, amelyben már benne foglaltatik a rajongás hangulata és tartalma is.

Egy művész gyermekének, ahogy ezt sok példa mutatja, egyszerre könnyű és nehéz. A hazulról hozott mesterségbeli tudás megkönnyíti az indulást. De a közeli példa nyomasztó teher is. Egy művész gyermeke „könnyebben boldogul, de annál nehezebben jut az üdvösséghez” – írja találóan Hubay Miklós.

Ifj. Éber Sándor (1909-1985) az idősebb testvér a Képzőművészeti Főiskolán 1927-1931 között Rudnay Gyula növendéke volt, aki már ekkor felhívta figyelmét a pasztellkrétára. Párizsi tanulmányútja után, 1940-től szinte kizárólag pasztellkrétával dolgozott. Harmincnyolc éven át tanított a III. Béla Gimnáziumban, az Építőipari Technikumban és a Tanítóképzőben. Művészettörténeti előadásaival jelentős szerepet vállalt a város közművelődésében. Édesapja hatására elsajátította a freskó és sgraffito-technikát, s számos vidéki intézmény falát díszítette alkotásaival.

Ifj. Éber Sándor a pasztell művésze volt. „Apámnak gyúrtam színes krétákat gyermekkoromban. Megszerettem.”-vallja. Témáit szűkebb hazája, a Duna világa, az ártéri erdők, morotvák és az öreg halászok életéből meríti. Az alkotásaiban megjelenő holtágak, a Cserta-Duna, a zátonyok, az öreg fák, halászbárkák, a csendes víztükör az örök természet mozdulatlan szépségét sugározzák. Egy kiállítási katalógusában 1969-ben így ír: „Az ősi vízimalmokat már csak képeim idézik. A Vöröshíd ívét ledöntötte a jeges ár. Faragott, büszke nyakú halászbárkák sorából csak egyet ringat már a Sugovica. Sietnem kell, szabályozzák a Dunát.” A nyugalmat árasztó hatalmas folyam, az ártéri füzek vöröslő ragyogása élete végéig ihletet adó téma maradt.

Ifj. Éber Sándor négy évtizeden keresztül gondozta édesapja művészi hagyatékát és a képzőművészeti, helytörténeti, néprajzi, régészeti ritkaságokat őrző Éber-gyűjteményt. Folytatta a néprajzi tárgyak gyűjtését: a bácska soknemzetiségű vidékéről származó korsókkal, vízhordó edényekkel, öves guzsalyokkal és szőttesekkel gyarapította a gyűjteményt.

Éber Anna (1905-2002), az ifjabb testvér is megtalálta a maga útját, a maga anyagát, a maga műfaját. Az édesapa műterméből egyenesen a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol Rudnay Gyula kurzusait hallgatta. 1930-ban egy évre szóló ösztöndíjat nyert Firenzébe, az Accademia Belle Artin-ra, majd Rómában, a Képzőművészeti Akadémián folytatta tanulmányait. A Nemzeti Szalon Római Iskola című kiállításán ezüst érmet nyert.

A tehetséges fiatal művész a vidéki kisváros  helyett Budapestet választotta, ahol 1932-1958 között a Népművelési Bizottság esti tanfolyamain oktatott, majd 1959-1969 között rajztanárként dolgozott. Az ötvenes években a Magyar Filmgyárnak készített dekorációs munkákat, reprezentatív helységek falait díszítette illusztrációival, de mint a Nagy István Képtárban most is látható nagy belső elmélyülésről árulkodó portrékat, tájképeket is festett. Édesanyjáról készített portréi az anya iránti mélységes szeretetről és csodálatról tanúskodnak. Édesapját megmintázva az apának állít emléket azzal az erővel és hittel, amit egykor tőle kapott. Művészi hitvallása szól a hozzánk minden alkotásából: „Az életet látom meg minden rügyben, fákat, virágokat, naplementét…Lelkem érzelmeit, szimbólumokat festek…Akkor vagyok boldog, ha festhetek, bármilyen fáradt vagyok, új erő költözik belém.”

Festőművész apa és két festő gyermeke… Egymástól távolodó sorsok, de legmélyebb rétegeikben titokzatos egyezések… Olykor eltérő műfajok és kifejezési formák, mégis fölismerhető rokonság és hasonlóság a művekben.

Mi teszi oly egységessé művészetüket ? Talán a szemlélet rokonsága. Vagy művészetük egylényegűsége. Műveik természet és emberközpontúsága.

Bár a művészettörténet nincs híjával az olyan eseteknek, amikor egyetlen dinasztiában apáról fiúra száll az alkotó tehetség, elképzelni sem lehet szebb és szorosabb rokonságot, mint azt, amikor a művészetek társulása, a múzsák „testvérisége” egyetlen család tagjai között, szülő és gyermek, testvér és testvér kapcsolatában valósul meg.

 

Elérhetőség:

Éber-emlékház

6500 Baja, Jókai u. 19.
Tel: 79/324-216, 79/324-173

E-mail: bajaimuzeum@gmail.com