A Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteménye

Egy vidéki város számára korántsem olyan egyszerű múzeumot létrehozni, mint a fővárosban. Az ország múzeumát 1802-ben alapították, amikor a vidéki múzeumokat a megyei központok jelentették. A trianoni Magyarország déli részén, Észak-Bácskában, a Duna partján a helyi polgárok  több évtizedes előkészítő és gyűjtőmunka során érték el, hogy fáradozásuk gyümölcseként a múzsáknak állandó otthona legyen Baján. Bajai elődeink fontosnak tartották, hogy a városnak olyan kulturális intézménye legyen, ahol a testvér múzsák és a tudomány több területe egyaránt otthont kap.

A bajai kötődésű Oltványi Ártinger Imre művészetpártoló, műgyűjtő, művészeti író munkája és segítsége tette lehetővé végül 1936-ban Baja város múzeumának megalapítását. Oltványi egy korábban rendezett kiállítás kapcsán már szerepet játszott a város kulturális életében, amikor közbenjáró segítségével Budapesten a Nemzeti Szalonban állíthattak ki képeket kortárs bajai művészek. Levelezések maradtak fenn, melyben a város polgármesterével és helyettesével a technikai előkészületekről és egy kiállítási katalógusról tárgyaltak. A kiállítási katalógusban Oltványi így fogalmazott: „Ennek a kiállításnak az ötlete Baja város kiváló polgármesterének, dr. Borbíró Ferencnek az agyában született meg. Megvalósításában az a gondolat vezette, hogy a vidéki városoknak nem szabad csak arra várniok, amíg a főváros közönsége keresi fel őket, s így ismeri meg sajátos szépségüket és szellemi értékeiket, hanem arra is kell törekedniök, hogy a filléres gyorsvonatok révén gyors ütemben megindult ismerkedés elmélyítésére és az élmények felfrissítésére újabb és újabb alkalmat adjanak magában a fővárosban.”

Oltványi leveléből kiolvashatjuk, hogy őt magát a bajai múzeumalapítás előtt is komoly szálak fűzték a bácskai város kulturális életéhez. Nyilvánvaló, hogy a művészet szépségét meglátó, művészetpártoló, kulturális értékekre szomjas szemű bajaiak mellett szükség volt egy olyan befolyásos személyre is, aki fővárosi kapcsolataival lehetőséget tudott teremteni a vidéki kulturális értékek és programok megmutatkozásához. 

Bár a bajai múzeum alapítása a helyiek igénye volt, Oltványi Ártinger Imre kulcsfontosságú szerepét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Oltványi Imre szándéka elsősorban egy kortárs képtár megalapítása volt, mely köré az elkövetkező években szerveződött egy valódi közgyűjtemény. E két szándék találkozása és részbeni ötvöződése vezetett el a múzeum alapjainak megteremtéséhez.

Oltványi az 1910-es évektől zajló szervezőmunkába 1935-ben kapcsolódott be, amikor személyesen járt Baján, ahol Miskolczy Ferenc festőművésszel találkozott. Oltványi személyével a lehetőségek valóra válása közelebb került, mint bármikor korábban. Oltványi személyes kapcsolatai, barátai, családja és hivatása révén nagy lépésekkel tudott az ügyben előre haladni. Bajai látogatásai során a város polgármesterével dr. Borbíró Ferenccel is találkozott, akivel megegyeztek a gyűjtemény létrehozásának fontosabb kérdéseiben. E tárgyalás során Oltványi ígéretet tett, hogy amennyiben a város helyiséget biztosít, úgy ő egy 30-40 képből álló gyűjteményt juttat a városnak teljesen díjtalanul a kortárs művészek munkáiból. Az ajánlatot a városvezetés elfogadta, a város Törvényhatósági Bizottsága 1936. október 7-én  döntött a gyűjtemény létesítéséről, illetve a kijelölt helységek rendbetételéről.

Az eredeti ötletben egy olyan képtár szerepelt, ahol a Gresham asztaltársaság kortárs alkotóinak munkái kerülnének a képzőművészeti gyűjteménybe. A Bajára eljuttatott művek olyan művészek alkotásai voltak, akik a kor művészetpolitikájában nem kaptak elismerést, de Oltványi értékítélete szerint a kor legrangosabb alkotói voltak.

A bajai kortárs képzőművészeti gyűjteményt azonban nem szabad összetévesztenünk Oltványi magángyűjteményével (bár a kollekciók összetétele szubjektív okok miatt természetesen rendkívül hasonló). A bajai képtárnak szánt kollekciót ugyanis Oltványi külön e céllal, a képtáralapítás érdekében megszerzett alkotásokkal hozta létre, nem saját műgyűjteményéből ajándékozott. A legtöbb esetben nem is ő volt az adományozó, hanem maguk az általa felkért művészek ajándékozták képeiket annak reményében, hogy Baján egy kortárs művészeti képtár állandó kiállításában mutatják majd be műveiket. Oltványinak sikerült ezzel egyidőben meggyőznie az ügynek néhány műgyűjtő barátját (Fränkel József, Szilágyi Sándor, Hatvany Ferenc), akik ugyancsak értékes művek ajándékozásával gyarapították a kollekciót.

Baja város Új Magyar Kép-és Szoborgyűjteményébe 1937-ben 62 táblakép és 12 szobor leltároztatott be. Ebből 49 művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A kollekcióhoz tartozott az a 39 Nagy István műből álló együttes, melyet éppen ekkor a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, s amely által létrejött a bajai képtár másik fontos egysége.

„A Nagy Istvánné-féle ajánlatot feltétlenül fogadjátok el! - írta Oltványi a bajai múzeumnak. Persze a képeket okosan válasszátok ki, hogy változatos legyen.” Okosan választani persze nem volt egyszerű dolog az anyagi bőségre és az özvegy helyzetére való tekintettel. Miskolczy Ferenc úgy válogatta ki a kollekciót, hogy miközben az a lehető legteljesebb áttekintést adja a Nagy István művészetéről, közben az özvegy se járjon „rosszul”. „Sajnos - írta Miskolczy Oltványinak - természetesen a bajai válogatásnál én nem válogathattam ki különböző korszakaiból a legkiválóbbakat, mert hiszen az özvegynek nem akartam tönkretenni a létét, mert ő azokat tovább tudta adni és a Székesfővárosi Képtár vásárolt tőle, míg mi az egészet minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül kaptuk a bajai képtár számára. Én ezzel nem akartam kisebbíteni őt, bár talán azt mondhatni, hogy kár, mert így egy kissé szétkallódtak azok a művek, amelyeket (Nagy István) szeretett…”

A bajai múzeum képzőművészeti gyűjteményének, művészeti és tudományos értékeinek számbavételekor ezen a helyen kell még egy, most idézett személy jelentősségéről szólni: Miskolczy Ferencről, akinek 1918-1930 közötti jelenléte a magyar művészeti életben, 1930-tól haláláig pedig Baja város közéletében folyamatosan érzékelhető, értékelhető, múzeumtörténeti, kultúrtörténeti és egyben művészettörténeti jelentőségű is.

Miskolczy Ferencnek nem Baja volt szülővárosa, Vácott született 1899-ben. Édesapjától, a telekkönyvvezető, országos hírű méhész és szakíró Miskolczi Ferenctől és édesanyjától Nagy-Czirok Ilonától gondos nevelést kapott. A Miskolczy család a négy gyermek születését követően Bajára költözött. Miskolczy Ferenc diákéveit tehát már Baján töltötte, ő is, ahogyan Borsay, a Bajai Ciszterci Főgimnáziumba járt. 

Az iskolapadból kellett bevonulnia katonai szolgálatra 1917 októberében. Katonaként és magántanulóként 1918 áprilisában hadiérettségizett, majd ugyanez év októberében leszerelt, és felvételt nyert a Képzőművészeti Akadémiára, ahol Balló Ede és Réti István növendéke lett. Az akadémia elvégzése után 1922-ben szülei kérésére Baján telepedett le.

Az I. világháborút követő válságos évek után jól érezte magát a bácskai miliőben. Nem csak személyesen, festőecsetjével, pasztell krétájával is bejárta az észak-bácskai, sárközi vidéket. A teljes életművet tekintve a legértékesebb, posztimpresszionista alkotásai ekkor készültek Jánoshalmán, Őcsényben és Baján.

Bár bajai letelepedését véglegesnek tekintette, a főváros művészet vérkeringésétől, és a külföldi tanulmányutaktól a két háború között sem szakadt el. Kapcsolatban állt a bajai kötődésű Oltványi Imrével, és Oltványi apósával, a műgyűjtő, művészeti író Rózsa Miklóssal, a magyarországi progresszív művészeti élet fáradhatatlan szervezőjével, s a köréjük csoportosuló művészekkel, művészetpártolókkal: a KUT-tal és a Gresham-csoporttal.

Művészi pályája második szakaszában (1924-1930) számos magyarországi és külföldi (nem csak művészeti, de néprajzi) tanulmányutat tett. A bajai Uránia Filmszínházban (építész fivérével, Miskolczy Lászlóval együtt) készített díszítőszobrászi munka tiszteletdíjából utazott először Németországba 1923 végén. Az európai avangarde irányzatainak hatására ekkor, Hans Hoffmann iskolájában, s később hazatérve a magyarországon terjedő új szellemiséggel, a Rózsa Miklós vezette KUT, az UME és kiállítóhelyük a Nemzeti Szalon termeiben találkozva következik be fordulat Miskolczy életművében.

Utolsó tanulmányútja Rómába vezetett, ahol Baja város ösztöndíjával egy évet töltött a római Collegium Hungaricumban 1929-ben. Ösztöndíja nem kötötte Rómához: Palermotól Nápolyig, Firenzétől Milánóig bejárta Itáliát, ahol elsősorban nem a „római iskolás” tendenciákat, hanem az európai falfestészet technikáit, a freskó és secco festést tanulmányozta. A római időszak alatt ismerkedett meg Pátzay Pállal és Aba Novák Vilmossal, akikhez később is szoros, baráti szálak fűzték.  A Rómában festett Madonna c. alkotásával 1930-ban elnyerte Budapest Székesfőváros Nagydíját. A római tanulmányok végső konklúzióját számtalan szakrális táblakép és két templom freskóképei őrzik: a bajai kiscsávolyi Szent Szív plébániatemplom és a karádi katolikus templom.

Szülei újbóli kérésére 1931-ben Baján keresett munkát. A harmincas évek gazdasági válságával küzdő bácskai kisvárosban azonban a festészetből nem lehetett megélni. A mindennapi kenyér keresetének kényszere megállította művészi lendületét. Egzisztenciáját, 1935-től tanárként rajz, később fizika oktatással teremtette meg. Alkalmi (húsvéti, karácsonyi, stb.) vásárokra rézkarcokat, gipsz-plaketteket, grafikai lapokat készített, azok eladásából pótolta jövedelmét. Ezzel párhuzamosan -fizetség nélkül- munkát vállalt Baja város számos fontos közéleti, közművelődési területén: 1932-37-ig a bajai ínségmunkások részére létesített szőnyegszövő műhely vezetője, 1936-37-ben a Bajai Képtár egyik alapítója, 1937-1984 között a Türr István Múzeum képtárának felügyelője volt.

Bajai otthonának, műtermének megteremtése sem volt kevésbé romantikus életrajzánál. Miskolczy végleges letelepedését megelőző években Baja város főépítészének, Nagy Mártonnak műszaki rajzolója kezdett egy lakóház építésébe az 1920-as évek végén. A később „Bagolyvár”-ként elhíresült épület a Szentháromság tér közelében, a Kamarás-Duna partján, a Parti utca 1. szám alatt állt. Nagy Márton 1929-ben Budapestre költözött, segédje pedig munka nélkül maradt. A Takarékpénztár kölcsönéből megkezdett építkezés félbe maradt, a hivatalnok eladósodott, a tartozás elől még abban az évben külföldre menekült. A Bagolyvár néhány évig üresen állt, gyerekek játszottak a falak között, baglyok fészkeltek bele (innen a neve). Miskolczy 1937-ben megvásárolta a festői fekvésű épületkezdeményt a Takarékpénztártól, majd saját tervei alapján (Miskolczy László építész segítségével) fejezte be az építkezést. A Bagolyvárban élt haláláig.

Baja város iránti tisztelete, szeretete 1930-tól helyi ihletésű alkotásokra sarkallta: elkészítette a Déri-kert I. világháborús hősi emlékművét, megmintázta az 1956-os jeges tavaszi árvíz által később elsodort Vörös-hídra a „Pecáló fiú” szobrát, Baja nagy szülötteinek: Tóth Kálmánnak, Türr Istvánnak, Mészáros Lázárnak domborműveit, a bajai kórház szülészeti osztályának déli homlokzatán lévő Anyaság c. reliefet és a szülészet aulájában lévő dr. Burg Ete emléktáblát, a jelenleg a Nagy István Képtár kertjében álló Vízköpő (Mercurius) színes beton szobrot. Számos emlékplakettet készített.

Baja város felkérésére három tervet készített a Jelky András szoborpályázatra, de a mű megalkotására Medgyessy Ferenc szobrászt ajánlotta. Így a mai Jelky téren álló emlékműnek csak a talapzata Miskolczy alkotása. A következő évben a tanítóképző által meghirdetett első világháborús hősi emlékmű pályázat győztese is ő lett, ám a mű alkotásának lehetőségét ugyancsak Medgyessynek engedte át.  

Miskolczy Ferenc Baja város történetének és művészettörténetének fáradhatatlan kutatója, néprajzi gyűjtést is folytatott, iskolai szertárakat létesített, szemléltető eszközöket, dekorációkat készített. Rendszeres előadója volt pedagógiai, képzőművészeti ismeretterjesztő előadásoknak, rendezvényeknek. Tanulmányozta, gyűjtötte a népművészet helyi értékeit, barkács, fafaragó szakkört vezetett, grafikát és iparművészetet tanított a Rudnay Gyula Szabadakadémián, majd a képzőművészeti körben. A Nagy István Társaság alapítója, haláláig elnöke volt.

S bár életművével a magyar művészettörténet perifériájára szorult, múzeumalapító, gyűjteménygyarapító tevékenységével kitörölhetetlenül beírta magát a 20. századi magyar művészet történetébe. Miskolczy Ferenc nevéhez fűződik Baja város Új Magyar Kép- és Szoborgyűjteményének, az első kortárs magyar képtárnak megalapítása. A képtár (s a később köré szerveződő bajai múzeum) törzsanyagának gyűjtését, az intézmény alapítását Oltványi Imrével együtt indította meg.

Miskolczy Ferenc érdeme ugyanakkor a Baján 1937-ben elhunyt Nagy István hagyatékának felkutatása, emlékkiállításának rendezése, majd a művész 39 darabból álló kollekciójának megszerzése a képtár számára. Nagy István és Miskolczy Ferenc szinte egy időben telepedett le Baján. Mire Miskolczy megismerte a korszakos festőt, már súlyos beteg volt. Nagy István halála évétől azonban nem múló szenvedéllyel ápolta, gondozta művészi és szellemi hagyatékát. Jelentős szerepe volt továbbá Ágoston Vencel, Gáspár János és Telcs Ede hagyatéki anyagának a Türr István Múzeumba juttatásában.  

Miskolczy Ferenc alázatos munkája nyomán tehát megszületett egy kortárs bajai képtár és múzeum, melynek az alapítást követő fél évszázadban sem engedte el a kezét. A kortárs festő és kultúrpolitikus, a kötelezően polihisztor „múzeumista” Miskolczy felelősségének tudatában s lehetőségeit sokszorosan felülmúlva teremtett egy művészi oeuvre rangjához méltó, annál mégis messzebb mutató, művészettörténeti, de egyben múzeumtörténeti, kultúrtörténeti alkotást: egy vidéki múzeum európai rangú kortárs képzőművészeti gyűjteményét.

Baja város kulturális, közművelődési életének történetében az 1936-os múzeumalapítás óriási lépést jelentett. Nemcsak egy intézmény, de egy jelentős gyűjtőmunka vehette kezdetét, amelynek tudományos rangja, értéke ma is meghatározó a Dél-Alföldön.

 

Megosztás/Mentés