Nagy István művészete

Felület megjelenésének beállításai

A felület megjelenésének beállításai
Az alábbi kapcsolókkal olyan beállításokat érhet el, amik segítik az olvasási nehézséggel élőket.
Ezzel megnövelheti a felület kontrasztját.
Ezzel erősebbé teheti a szöveg kiemelését.
Ezzel kikapcsolhatja a mozgó elemeket.

 

Virtuális séta a Nagy István Képtárban ide kattintva.

A bajai múzeum képzőművészeti gyűjteményének törzsanyaga a Gresham Kávéház asztala körül született az 1930-as évek derekán. A Lánchídra néző Gresham-palota kávéházában az 1920-as évek közepétől asztalt foglalt egy minden előzetes programhirdetés nélküli fiatal csoport. Az asztal körül ülők jól érezték magukat egymás társaságában, fel sem merült köztük az egyesületesdi vagy az azonos stílusra való törekvés vágya. Még csak el sem nevezték magukat. (Tevékenységüket csak később a művészettörténészek nevesítették a posztnagybányai jelenséggel.) Az asztaltársaságot a magyar művészet kiváló személyiségei alkották: Bernáth Aurél, Berény Róbert, Bornemissza Géza, Czóbel Béla, Egry József, Elekfy Jenő, Márffy Ödön, Szobotka, Imre, Szőnyi István, Vass Elemér, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Pátzay Pál. Rövidebb-hosszabb ideig csatlakozott hozzájuk: Barcsay Jenő, Bartha László, Basch Andor, Diener-Dénes Rudolf, Domanovszky Endre, Kmetty János, Novotny Emil, Beck Ö Fülöp, Borsos Miklós, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor. A művészeken kívül kapcsolódtak a társasághoz művészetpártolók, műkritikusok Ghenton István, Szilágyi Sándor, Radnai Béla, Fruchter Lajos, Cseh-Szombathy László, Oltványi Imre és apósa Rózsa Miklós is. Oltványi Imre a társaság lelkes propagátora és feltétlen híve neves műkritikusokkal rövidesen monográfiák sorát írta, iratta. A társaságban mindenki megtalálta a maga gyűjtőjét, híres, múzeumszerű lakásokban évtizedekig őrizték a Gresham-tagok legjobb korszakából származó műveket. 

Nem kevesebb tehát, mint e társaság tekinthető valójában a bajai múzeum és képtár bölcsőjének, hiszen Oltványi 1936-38 között a Greshamhez kötődő kortárs művészek munkáiból összegyűjtött kollekcióval alapozta meg a bajai Takarékpénztár épületében helyet kapott, Magyarország első kortárs képtárát.

Baja város Új Magyar Kép-és Szoborgyűjteményébe 62 táblakép és 12 szobor leltároztatott be. Ebből 49 művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A kollekcióhoz tartozott az a 39 Nagy István műből álló együttes, melyet éppen ekkor a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, s amely által létrejött a bajai képtár másik fontos egysége. E két jelentős, országos hírű kollekció az, amit a Nagy István Képtár kiállítóterében bemutatunk.

A Türr István Múzeum módszeres gyűjtőmunkája középpontjában szinte a kezdetektől, az 1940-es évektől Nagy István művészete állt. A Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteményében jelenleg 65 db Nagy István mű található. Ezen a helyen, a Vojnich-kúriában 1985. december 4-én nyílt meg a Nagy István Képtár, mely lehetővé teszi a hagyatéki anyag nagy részének állandó bemutatását.

Nagy István 1923-as kiállítása kapcsán Kosztolányi a következő gondolatokat vetette papírra:

„Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. Olajfestmény sehol, csak szén- és krétarajz. Az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, amelyek lidércnyomásként térnek vissza. Parasztok, kik kóchajat és szöszbajuszt viselnek…kucsmás, süveges, dali legények, nem édesítve úri szalonok számára, sem dacos-merészen rútítva a naturalizmus nyegléinek, hanem úgy, ahogy élnek…Semmi cukor és semmi ecet. Csak annak az igézete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható, mindörökre. Feketével, fehérrel falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében, hogy szinte fázol és megrémülsz, gémeskút, havas táj és alkony, pepecselés nélkül, oly biztos vonallal odaremekelve, hogy a rajzpapír beléreped… Senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István, aki van.”

Kosztolányi Dezső szavai most is időszerűen csengenek, hiszen tökéletesen pontosan ma sem tudjuk valójában ki is volt Nagy István, miközben mi bajaiak sokan érezzük úgy, mindig is ismertük őt. Festészete elfeledett őseinktől ránk maradt nemes örökség, derengő emlék, mint egy tiszta dallam, melyet rég hallottunk utoljára. Ez a dal azonban nem száll Nagy István hegyei fölött, hanem balladai tartalmát hordozva, mint nehéz köd telepszik ránk őszinteségének minden súlyával. Nem külső szemlélőként örökítette meg a látványt, hanem minden porcikájával része volt ábrázolt világának. Művészetének különös őszintesége abban rejlett, hogy ő volt egy személyben az ősi, tiszta forrás hordozója, és az elemző, tudós alkotó is.

Modernsége jócskán túlmutatott kora polgári ízlésén. Végérvényesen magára maradt, s támogatók hiányában időközben alapított családjával már súlyos betegen egy bajai ismerős fogadta be a megfáradt vándort Baján. A valós tájtól ekkorra már teljesen eltávolodott, csak a képzeletében utazott. Csodálatos, meseszerű, a végletekig leszűrt képek jelezték merre jár útján. Az otthoni, erdélyi vidék egyfajta derengésben, lefojtott, sejtelmes színekkel és áttetsző alakzatokkal jelent meg a papíron, olyan erős szerkezeti stabilitásban, amely e világ kizökkenthetetlen békéjét hangsúlyozta. A monumentális hegyek között, az időtlen nyugalomban legelésző juhok, lovak, nem a perspektíva szabályai szerint, hanem a kompozícióban elfoglalt jelentőségük függvényében nyerték el végső méretüket. Ezek az utolsó munkái lebegő emlékképei a szülőföldnek, ahová festészete által hazaszökött újra, mint gyermekkorában ki az iskolából, a birkanyáj mellé a domboldalra, ahonnan a nagy szenvedély egykor útjára indult.

A bajai múzeum életre hívójának, Oltványi Imrének példája és biztatása a későbbiekben és napjainkban is arra késztette és készteti a művészeket és műgyűjtőket, hogy évtizedekkel később is értékes művekkel gyarapítsák a bajai múzeum képzőművészeti gyűjteményét.

 

Megosztás/Mentés